Rossz szülő vagyok, ha nem köszön a gyerekem?

2017. szeptember 28. - HáromPötty

Adott egy szituáció: szembejön a szomszéd, köszöntök egymásnak, a gyereked pedig néz órási szemekkel, de ő nem köszön, még akkor sem, amikor megkéred erre. Ki mit csinál ilyenkor? Elkezd szabadkozni, és mentegetni a gyereket, vagy félig hangosan, hogy még a szomszéd is hallja megdorgálja, hogy köszönni márpedig kell. És amikor megkérdezi a gyerek teljesen jogosan, hogy miért? Azt mondjuk, neki hogy: Csak, mert ez a szokás. Mert köszönni kell, így illendő.

caleb-woods-182648.jpg

Mert minket is megtanítottak, mert ez egy udvariassági forma, és ha elmulasztjuk az sértésnek minősül(het). De kinek a szokása ez? A gyereknek? Akinek a szomszéd egy teljesen idegen ember, minden szomszéd "egyforma", és különben is azt tanítottuk neki, hogy ne álljon szóba soha senkivel, még akkor sem, ha megszólították. Erre fel pedig tőlünk azt látja, hogy vadidegen embereknek köszöngetünk, sőt van, hogy beszélgetünk is. Hát ki érti ezt!?

A kicsik még biztosan nem, és mivel ez egy nagyon megosztó téma, egy picit gondoljuk végig az ő fejükkel, hogy egy-egy köszönés miért is marad(ha)t el. Sajnos nem egyszer voltam én is "elszendvedője" a köszönés elmaradása után a fejcsóválásnak, a rosszalló tekinteteknek, hogy egyéb cifrább dolgokról ne tegyek említést. Mert bizony az egyik gyerekünk nagyon sokáig senkinek, még az általa is jól ismert ismerősöknek sem köszönt, vagy csak olyan halkan, ahogy azt senki meg nem hallotta. Hiába noszogattuk, hiába látta/hallotta tőlünk, hogy köszönünk, ő nem tette. Az elején még próbáltam mindig kimagyarázni, hogy fáradt, vagy ma rossz napja van, stb., egy idő után feladtam. Igazából nem tudtam, hogy mi az oka ennek, nem tudtam, hogyan kellene kezelni, hiszen mi a példát megmutattuk neki, mi köszönünk, ezt mindig hallja, mondtuk is neki minden alkalommal, hogy köszönjön, de nem tette.

boy-666803_340.jpg

Nyilván ez lehet életkori sajátosság is, hiszen van, hogy még nem tudják kinek mit köszönjenek, (kamaszkorban majd újra előjön ez a probléma), félénkek, mire rászánják magukat, már más a szituáció, és hiába mindenféle nevelés egyszerűen nem lehet hatni rájuk semmivel. Úgyhogy szépen lassan elengedtem ezt a dolgot, mert akármit csináltam, akkor se nyitotta a száját köszönésre, hát békén hagytam. És legfőképp figyelmen kívül hagytam minden bírálatot, hiszen tudtam, hogy megtettem minden tőlem telhetőt, hogy a köszönésre ráneveljem, és reménykedtem, hogy idővel alkalmazni fogja. A példamutatás mellett azért érdemes elbeszélgetni is vele, természetesen úgy, hogy ő is megértse miért fontos ez.

Nekem is rá kellett jönnöm, hogy az én gyerekem se nem udvariatlan, se nem buta gyermek, egyszerűen csak félénk, nehezen oldódik fel, főleg idegen környezetben. Ahogy nőtt, egyre inkább el tudta engedni a görcsös mindenképp köszönnöm kell szituációkat, ő is megtanulta, hogy hol, mikor és főleg hogyan kell köszönni. Természetesen még most is vannak olyan esetek, ahol meg van illetődve, és inkább "elbújik", de nagyon ügyesen és hangosan tud köszönni amikor a helyzet megkívánja. 

Egyszóval nem kell megijedni, ha a bátorításunk, és nevelésünk ellenére sem köszön a gyerek másoknak, ha mindig látja tőlünk, hogy köszönünk, akkor előbb-utóbb ő is meg fogja ezt tenni. Addig pedig továbbra is járjunk előtte jó példával, mindig mondjuk el neki, hogy köszönjön, de ha nem teszi, ne szidjuk le és ne forszírozzuk tovább, hanem nézzünk egy kicsit mélyebbre, hátha félénkség vagy valami más hasonló dolog áll a háttérben.

 

Ha tetszett a bejegyzés, kérlek oszd meg másokkal is. Még több tartalomért keress fel a Facebookon is, ide kattintva tudod megtenni.