Ha visszatekintek az elmúlt egy évre, azt látom, hogy nem csak a blogon, de a mi életünkben is rengeteg minden változott. Nem szükséges egy év kezdet ahhoz, hogy az ember számot vessen, ezt akár minden hónap végén, vagy minden új évszak kezdetén is megteheti.

A hozzátáplálás néha nem is olyan egyszerű dolog, mint amilyennek elsőre tűnik. Az első gyerekünknél azt gondoltam, hogy simán menni fog, miért is ne menne? Csak megcsinálom neki a pürét, ő meg majd szépen megeszi azt.

Nektek szokott lelkiismeret-furdalásotok lenni anyaként valami miatt? Esetleg ismertek anyákat, akiknek van? Például mert kevesebb időt tudtok együtt tölteni, mint amennyire szükség lenne? Vagy erélyesebben szóltok rá a gyerekre valamiért, és szinte azonnal megbánjátok? Tovább is sorolhatnám itt az ehhez hasonló eseteket, hiszen velem is számtalanszor megesik ilyesmi, éppen ezért körbekérdeztem az ismerőseim körében, hogy ők mit gondolnak erről.

És főleg mit ne? Mert az is fontos kérdés, ha éppen egy újszülöttet és családját szeretnénk meglátogatni.

A legáltalánosabb kérdés, amikor az emberek megtudják, hogy három gyermekünk van (vagy olyan ismerősöktől akikkel ritkábban szoktam találkozni) az, hogy: "Uh, és hogy bírod?" - és néznek rám néha sajnálkozva, néha úgy mintha valami csodabogár lennék, néha pedig el sem tudom dönteni, hogyan.

Bizonyos időközönként kipakolom a táskámat, hogy kiszortírozzam az ott felgyülemlett felesleges dolgokat. Egyik ilyen alkalommal elég sok oda nem illő tárgy került elő, és akkor elgondolkoztam, hogy vajon csak én cipelek ennyi felesleges holmit magammal nap, mint nap? 

Mielőtt megszületik a gyermekünk általában elképzeljük, hogy milyen lesz vele az élet, hogyan fognak telni a mindennapok. Ábrándozunk arról, hogyan fogjuk majd nevelni, és miként kezeljük le a nehezebb szituációkat. 

Mindenkinek eljön a pillanat az életében, amikor rá kell jönnie, hogy nem a legmegfelelőbb emberek vannak a környezetében, s ilyenkor el kell engedni ezt az illetőt. Ez néha rettenetes érzés, néha kevésbé fáj.