Krízishelyzetben mutatkozik meg igazán, hogy milyen emberek is vagyunk. Tökéletesen felszínre kerül a jellemünk, hiszen olyan körülmények között kell helytállnunk, ami az élet normális medrében nagy valószínűséggel nem fordulna elő. Nem tudhatjuk, hogy mit hoz elő belőlünk, de tudom, hogy szülőként még nagyobb a felelősségünk, hogy a gyermekeinknek biztosítsuk a normálisra leginkább hasonlító életet. Az ő és a saját lelki békénk érdekében is. És egyáltalán nincs könnyű dolgunk.
Hat hét bezártság után (de persze kiszámolja?) a legtöbb ismerősöm már félig megtépázott idegekkel indul neki a reggeleknek, és bevallom jelenleg én is inkább a hullámvasút alján érzem magam, mint a tetején. És hiába tudom, hogy hamarosan elindulunk felfelé a vasúttal, azért nehéz odalent.
